Volt eddig egy ki nem mondott fogadalmam: 30 éves korom előtt szeretnék elmenni minél több kedvencem koncertjére. Az elmúlt négy évben egész sikeresen pipálgattam a listámon szereplő előadókat, így amikor megtudtam, hogy a Panic! At The Disco Berlinbe is ellátogat az európai turnéja alkalmával, nem hezitáltam, el kellett mennem. Az oda vezető út azonban nem volt zökkenőmentes.

Az augusztusi pre-sale alkalmával meg is szereztem a jegyemet. A Columbiahalléban lett volna a koncert, ami igen meglepett, mert az egy viszonylag kisebb koncertterem. Csak gondoljunk bele, hogy Londonban két koncertet is terveztek az O2 Arenába, ami összesen kb. 40.000 főt jelentett, így a Columbiahalle 3.500 állóhelyével eltörpül mellettük. Való igaz, egész családias koncert lett volna, aminek én nagyon örültem volna, de...

Nagyjából egy hónappal a koncert előtt bejelentették, hogy minden német fellépést átraktak egy nagyobb helyszínre a rajongók kérésére. A helyszínváltás miatt azonban az időpontot is meg kellett változtatniuk, így március 15-ről április 3-ra rakták át a koncertet. Ami azért volt kellemetlen, mert addigra már megvettem a repjegyeket és pár nappal korábban lefoglaltam egy vissza nem térítendő szállást is. Pech... Természetesen nem csak engem érintett ilyen negatívan a változás, rengeteg panasz érkezett a közösségi oldalakon a bejelentés után, hiszen nagyobb előadók koncertjeire sokan érkeznek más országokból is. Így elérkezett a döntés ideje: hagyom a fenébe az egészet és visszakérem a jegyem árát vagy esetleg eladom, vagy leszervezek egy második utat is és elmegyek a koncertre (mivel nem szerettem volna pénzt veszíteni, ezért az első utamra muszáj volt elmennem, de így legalább alkalom nyílt arra, hogy anyum is ellátogasson Berlinbe).

Heteket törtem a fejem, mire eldöntöttem: elmegyek a koncertre! Ehhez természetesen meg kellett változtatnom az ez évi terveimet és a szabadságaimat is, de úgy voltam vele, hogy egyszer az életben megteszem ezt. Az egyik fő indokom az volt, hogy már évek óta szerettem volna látni ezt az együttest, de sosem sikerült eljutnom a koncertjükre. Ki tudja, hogy hány évet kéne még várnom arra, hogy újra Európába jöjjenek. A másik fő érvem az az olcsó utazás lehetősége volt, hiszen hál'isten Berlinbe pár ezer forintért el lehet jutni (szerintem oda-vissza a viteldíj kevesebbe került, mint egy BKV bérlet...). Ezért is szeretek odajárni koncertre, mert az utazást viszonylag olcsón meg lehet úszni és szállásból is vannak nagyon jók nagyon jó áron. (Ez volt a miért érdemes Berlinbe menni szekció🙂).

Szép lassan el is érkezett április 3-a és én nagyon ideges voltam. Az elmúlt két hónap tényleg azzal telt, hogy azon stresszeltem, hogy mi van, ha újra megváltoztatják az időpontot vagy mi van, ha végleg lemondják a koncertet. Úgyhogy egy hónapon keresztül képtelen voltam meghallgatni a zenéjüket, mert szorongást keltett bennem.

Na de elérkezett az utazás ideje és a koncert előtti nap elmentem egy kicsit múzeumozni, mert még sosem jártam a Múzeum sziget kiállításain. A koncert napján azonban nem voltam városnézős hangulatban. Reggel elsétáltam kíváncsiságból a Mercedes Benz Arenához és már reggel 10-kor egész sokan várakoztak a helyszínen. De ahelyett, hogy ott maradtam volna, inkább lesétáltam az East Side Galleryhez és kicsit leültem a Spree partjára, majd visszamentem a hotelbe felkészülni a koncertre. Végül délután 3 körül mentem vissza és akkor már óriási sorba kellett beállnom, ami jobbra-balra kacskaringózott. Akkor tényleg elengedtem annak a gondolatát, hogy viszonylag közel álljak a színpadhoz, mert túl sokan voltak előttem. Sajnos a várakozás elég unalmasra sikeredett, mert a körülöttem lévők nem voltak annyira nyitottak másokra, úgyhogy 3 és fél órát töltöttem a sorban, tök egyedül.

A kapunyitásra azonban viszonylag előre keveredtem és mikor végre átjutottam a biztonsági ellenőrzésen, már mehettem is a küzdőtérre, ahová most meglepően gyorsan és kényelmesen jutottam be, senki sem akart agyontaposni. Ennél a koncertnél úgy volt felépítve a színpad, hogy a főszínpadból középen kinyúlt egy kisebb színpad. Valamiért mindenki a kis színpad végébe kezdett el gyülekezni. Ezért úgy döntöttem, hogy kicsit előrébb sétálok és láss csodát, a főszínpad és a mellékszínpad találkozásánál alig álltak emberek és konkrétan be tudtam állni a második sorba. Akkor kaptam talán az első sokkot, mert nem gondoltam volna, hogy a színpad közelébe juthatok.
Az előzenekar előtt videóklippeket játszottak a kivetítőkön, az egyik legnagyobb közönség kedvenc az I Want It That Way volt a Backstreet Boystól, de nagy sikongatás tört ki, amikor lejátszottak egy Fall Out Boys számot is, amiben Brendonnak volt egy cameoja. Nagyjából egy órát vártunk az előzenekarra, ami az A R I Z O N A volt. Az amerikai banda zenéjét eddig még nem hallottam, habár a nevük ismerősen csengett. Csupán fél órát játszottak nekünk, de így első hallásra egész jó a zenéjük. Bemelegítésnek mindenképp jó volt tőlük meghallgatni pár dalt.


Az előzenekar után az előttem álló lány úgy döntött, hogy kimegy a tömegből, mert nem bírta szegény elviselni a sok embert, a lökdösődést. Átadta a helyét nekem, úgyhogy első sorból élvezhettem a koncertet. A kezdés előtt tíz perccel elindult egy óriási visszaszámláló a kivetítőn és az volt a legkegyetlenebb része, hogy a két szemeddel láttad, hogy milyen lassan is telik az idő. Persze ez egyre csak fokozta a hangulatot és az utolsó tíz másodpercnél már a közönség is hangosan visszaszámlált. Elkezdődött a bevezető rész, majd amikor belecsaptak a (Fuck A) Silver Liningba, Brendon Urie egyszer csak kiugrott a kisszínpadból és elkezdődött a nagy éneklés a közönség részéről is. Már az első pillanattól kezdve érezhető volt a profizmus mind zenei, mind színpadtechnikai szempontból is. Azt tudni kell, hogy ugyanazt a setlistet játszották minden európai turnéállomáson, így már egy jól begyakorolt showt láthattunk. Persze ennek volt egy kis negatív hatása is, mert az elején nagyon kevés interakció volt a közönséggel, hiszen pörögtek egymás után a dalok. Talán négy-öt dal telhetett el, mire megszólította Brendon a rajongókat. Azonban ez a későbbiekben teljesen megváltozott, hiszen a Death of a Bachelor során átsétált az aréna hátsó részébe és mindeközben lepacsizott az ott álló rajongókkal. Sajnos nem azon az oldalon jött le, ahol mi álltunk, ezért nem volt lehetőségem testközelből megismerkedni vele, de így is örülök, hogy egyáltalán láthattam őt élőben. Az I Can't Make You Love Me és a Dying in LA alatt Brendon Urie egy zongorával egyetemben libegett végig a közönség fölött, a küzdőtér hátuljából egészen a színpadig tartott az útja. Én biztos nem mertem volna felmenni oda, dehát arról a Brendon Urie-ról beszélünk, aki a mai napig bátran nyomja a hátraszaltót a Miss Jackson alatt.

Több feldolgozást is játszottak, például az egyik kedvencemet is, a The Greatest Showt, ami A legnagyobb showman című film egyik betétdala. De a koncert vége felé a Bohemian Rhapsody is felcsendült, amit már évek óta előszeretettel játszanak a koncertjeiken. Annál a dalnál a közönség is hangosan énekelte a szöveget, hiszen ezt a klasszikust minden korosztály szereti.
Talán az este egyik fénypontja az volt, amikor három lányt felhívott a színpadra, hogy együtt énekeljék az I Write Sins Not Tragedies elejét. Sajnos akármennyire nyújtóztam és kalimpáltam, a pár emberrel arrébb álló szivárvány zászlós lány mehetett fel. Nem baj, legközelebb nem fogja megúszni Brendon, hogy együtt énekeljünk!


Nehéz egy ilyen élményt átadni, hiszen ez tényleg egy olyan dolog, amit személyesen kell megélni. Igazából a mai napig sokkos állapotban vagyok, az agyam most is képtelen volt feldolgozni azt a tényt, hogy egy olyan együttest láthattam élőben, akik meghatározó szerepet játszottak eddigi életemben. Brendon Urie mindig is példakép volt számomra, hiszen egy hihetetlenül tehetséges zenészről beszélünk, akinek brutális hangterjedelme van. A magas hangokat pedig bátran bevállalta többször is a koncert folyamán. Tényleg elképesztő, hogy mire képes ez az ember! Az új zenekar is remekül teljesített, a folyamatos cserélődés nem érződik meg a zenéjükön. Nicole játszott általában előttünk és nagyon motiválónak találom, hogy nőként így helytáll a gitárosok világában.

Tényleg olyan volt ez a koncert, mint egy álom. Ott voltam, ott álltam, láttam és hallottam mindent, de nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Vissza tudom idézni Brendon Urie-t, ahogy énekel és táncol, de olyan, mintha az nem a valóság lett volna. Csak amikor megnézem a képeket és a videókat, akkor tudatosul bennem, hogy tényleg megtörtént. Egy ilyen élmény ad egyfajta pluszt, valamiféle löketet az élethez.


Kijelenthetjük hát, hogy nagyon élveztem ezt a koncertet és egyáltalán nem okoztak csalódást! Annyit énekeltem, amennyit csak tudtam, néhány dalt torkom szakadtából üvöltöttem. Mindenképp egy örök élmény marad számomra, hogy első sorból élhettem át az ő koncertjüket, mindazok után, ami lezajlott az előtte lévő hetekben. Talán megsajnáltak a fentiek és azért lett ekkora szerencsém a sok szerencsétlenség után... De egy biztos: nem bántam meg, hogy elmentem!