Oh Long Johnson | Miss Caffeina


Március elsején jelent meg a spanyol indie zenekar, a Miss Caffeina legújabb albuma. Azonban a megjelenés napján az Oh Long Johnson csak Spanyolországban volt elérhető, a magyar megjelenés időpontját a legtöbb zenei oldalon március tizennyolcadikára rakták. Noha a kezdeti kavarodás megoldódott és végül pár nappal később már itthon is elérhetővé vált az album, csak most sikerült időt szánnom arra, hogy elejétől a végéig meghallgassam az új lemezt és megosszam veletek az első benyomásomat róla.

Azt azonban be kell, hogy valljam, hogy YouTube-on már az eredeti megjelenés napján is elérhetőek voltak a dalszöveges videók, így munka közben belehallgathattam a dalokba, azonban nem tudtam minden figyelmemet rájuk fordítani. Ezért is tekintem ezt a hallgatást az első benyomásnak, mert most lehetőségem nyílik mind zeneileg, mind szövegileg odafigyelni a számokra.

A Miss Caffeina előző albuma, a Detroit egyfajta zenei kísérlet volt az együttes részéről, mert az addig megszokott indie pop-rock után egy kis retro diszkó hangzást adtak a dalaiknak. Nekem eleinte kicsit nehezen emészthető volt az új hangzásuk, de végül egészen megszerettem az új számokat. Noha a régi dalaik még mindig jobban tetszenek és bíztam benne, hogy talán visszatérnek a gyökereikhez, de túl nagy reményeket nem fűztem ahhoz, hogy az Oh Long Johnson is a régi stílusukat fogja tükrözni. És ebben igazam is lett.

Zeneileg az Oh Long Johnsont nevezhetjük a Detroit folytatásának, mert ugyanazt a vonalat folytatták az új lemezen, amit anno elkezdtek az előző albumon. Azonban a dalok tartalmilag sokkal komolyabbak és mélyebbek, mint azt néha a hangzás sugallja. A jelenlegi társadalomról, a kirekesztésről és a kisebbségekről is véleményt formál a banda az új lemezükön. Hogy mennyire illik össze a zene a szöveggel, azt mindenki döntse el maga, de szerintem egész jól sikerült ez az album.

Már az első dal, a névadó Oh Long Johnson is a diszkókorszakot idéző szintetizátorral indul. Nagyon fülbemászó, mindenképp egy bulizósabb számról van szó, azonban a dalszöveget megfigyelve egy kis társadalom kritikát fedezhetünk fel benne. Az egyik ilyen sor például a "El sentido de la vida te lo compras en Bershka", ami annyit tesz, hogy "Az élet értelmét a Bershkában veszed meg".
Az album és a dal is egy vírusvideóról kapta a nevét, amiben egy macska "beszél" vagy legalábbis olyan, mintha angol szavakat mondana. Az egyik ilyen mondat, ami elhagyta a macsek száját, az "oh long Johnson". Ezzel is arra szerettek volna utalni, hogy mekkora szerepet játszik az életünkben az online lét.
A második dal a Merlí, ami egyben az első kislemez is volt, ami megjelent az albumról. Egy újabb pörgősebb, táncra perdülős számról van szó, amiben az egyéniségünk kibontakoztatásáról és mások elfogadásáról énekelnek a srácok. A videóklip nagyon igényes lett, a képi világ szimbólumokkal teli és mindenképp a 80-as, 90-es éveket idézi.


Fiesta Nacional is egy újabb pörgős dal, amiben az együttes felszólal mindazokért, akiknek nem hallatszik a hangja. Ebben a dalban különösképpen a lassú bridge rész tetszett a legjobban. A Calambre az első lassabb szám az albumon és maga a hangzás is modernebb, emiatt szerintem kicsit ki is lóg az eddigi dalok közül.
A második kislemez, ami megjelent, az a Reina volt. Ez megint csak egy lassabb dal. Már az első pillanattól fogva érezhető, hogy mennyire személyes a hangvétele. Az énekes, Alberto a saját életéből merített ihletet és elmondása szerint a dal a rossz emlékek és a múlt elengedéséről szól, még akkor is, ha azok okkal történtek és szellemük életünk végéig kísért majd minket. A kislemezként való megjelenésekor nem fogott meg, de így az album hallgatása közben már megnyert magának ez a dal.
A harmadik és egyben utolsó kislemez a Prende volt, ami azonnal megfogott a színes és hangulatos videójával. A Merlí után ez volt a kedvencem a megjelent dalok közül. Az egyetlen negativitás ebben a számban az autotune-os torzítás, amit szerintem teljesen felesleges volt belerakni.


A Prende után kicsit úgy éreztem, hogy visszaesett az album és elég középszerű dalok következtek. A Planta de interior egy újabb élénk dal, amiben a közösségi médiát kritizálják. A Cola de pez - Fuego egy igazi diszkó sláger, fülbemászó és nehéz megállni, hogy ne kezdjen el táncolni az ember. Az instrumental részt pedig külön kiemelném, nekem az az egyik kedvenc részem benne.
A Bitácora az a dal, ami tetszik is, meg nem is. Vannak benne zeneileg olyan részek, amik annyira nem jöttek be, de más részeket pedig imádok benne. A szövegben pedig kifejezetten tetszenek a "tengeri" hasonlatok és metaforák, valahogy különleges hangulatot adtak a dalnak.
Az utolsó két dal számomra egy kisebb mélyrepülés volt így első hallásra. Az El gran temblor is egy lassabb dal, csakúgy, mint az Ausentes Presentes. Előfordulhat, hogy emiatt nem szerettem meg őket első hallásra. Az utolsó szám, az Ausentes Presentes pedig nagyon emlékeztet valamire, de nem sikerült rájönnöm, hogy vajon melyik dal lehet az.

Összességében egy meghatározó albumot hozott össze a banda és szerintem évek múltán is kiemelkedően fognak beszélni róla a hallgatók. Én azonban ugyanazt érzem, mint a Detroittal kapcsolatban: idő kell ahhoz, hogy megszokjam és megszeressem ezt a hangzásvilágot. Volt néhány dal, aminek húzóereje miatt nem lett akkora csalódás ez az album, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy ez nem minden dalról mondható el. Én első hallásra 10-ből 6 pontot adnék ennek az albumnak, de több hallgatás után ez biztos, hogy magasabbra fog emelkedni.


Hallottatok már a Miss Caffeináról? Nektek hogy tetszett az új lemezük? Írjátok meg kommentben a véleményeteket! Ez volt hát az új bejegyzés, nemsokára olvashatjátok a következőt! ¡Hasta luego!



A fejléc forrása: Miss Caffeina

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kövess Instán!