Ha azt mondom, hogy "nyár", akkor mi jut először eszetekbe? Napsütés? Fürdőruha? Strand? Eltaláltam? A legtöbb embernek a nyár a vízparton való relaxálásról szól, a napozásról, az úszásról, azonban nem mindenki rajong ezekért. Mint például én sem. Hogy miért? Azért, mert víziszonyom van.

Eddigi életem során azt tapasztaltam, hogy az emberek nem igazán értik meg a fóbiákat és azt, hogy ezek mennyire komolyak lehetnek. Ezért úgy döntöttem, hogy bemutatom nektek, milyen az élet víziszonnyal és milyen volt ezzel a fóbiával felnőni. Az egész bejegyzés ötletét egy pár hónappal ezelőtti Twitter thread, a #tesiterror adta, ahol a twitterezők a testnevelés órákhoz köthető negatív, megalázó élményeikről meséltek. A legrosszabb emlékem a tesiről az úszáshoz köthető, így már akkor megfogalmazódott bennem, hogy írok egy bejegyzést a víziszonyomról. A poszt megírásához tett utánaolvasások pedig segítettek jobban megérteni a fóbiámat.

Először is jó, ha tudjuk, hogy mi a különbség az aquafóbia (aquaphobia) és a hidrofóbia (hydrophobia) között. Noha mindkettő víziszonyt jelent, a hidrofóbia a veszettség kísérőjelensége, míg az aquafóbiát tekinthetjük a hétköznapi értelemben vett víziszonynak. Hogyha utána szeretnétek nézni ennek a fóbiának, akkor mindenképp a megfelelő terminust használjátok!

A víziszonyt az angol nyelvű Wikipedia nagyon szépen megfogalmazta és megerősített engem abban, hogy eddig jól határoztam meg a fogalmát. Az aquafóbia egy állandó, rendellenes félelem a víztől, pontosabban egy olyan víztömegtől, amit a beteg már nem tud irányítani vagy ami megzavarja a hétköznapi tevékenységekben. Ez a víztömeg általában a medencéket, folyókat, tengereket foglalja magába, de akár a fürdőkádban is előjöhetnek a víziszony tünetei. Noha tudja, hogy nem fenyegeti őt veszély, mégis kerüli az olyan tevékenységeket, amelyek vízzel kapcsolatosak, tehát az úszást vagy a csónakázást. Noha sokan megtapasztalják a víztől való félelmet, főleg gyermekkorban, a többség ezt leküzdi az úszásoktatás alkalmával. Akik nem, azoknak a fóbiája már a súlyosabb kategóriába sorolható.

Én mindig szégyell(t)em magam a víziszonyom miatt és rosszul éreztem magam, amiért képtelen voltam leküzdeni a félelmemet a víztől, amiért nem tudtam részt venni vízhez kötődő programokban, amiért sok-sok évnyi úszásoktatás után sem voltam képes megtanulni úszni. Aztán amikor elkezdtem utánaolvasni, hogy megírjam ezt a bejegyzést, akkor sikerült megértenem, hogy mi is történik velem, amikor víz közelébe kerülök.

Egy valamit meg kell értenünk: a víziszony, mint megannyi fóbia, egy specifikus fóbia, ami a szorongásos betegségek egyik fajtája. Amikor ezt elolvastam, sok kérdésemre és kételyemre választ kaptam. A víztől való viszolygásom nem holmi hiszti volt, mert épp nem akartam részt venni az órán, egyáltalán nem akaratlagos volt. Olyankor egy olyan félelem és szorongás alakult ki bennem, amit nem tudtam irányítani, ami szétáradt bennem. Nem tudtam elnyomni, nem tudtam megszabadulni tőle.
A víziszony főbb tünetei a szorongás, félelem, pánik víz közelében; a víz kerülése; izzadás; gyors szívverés; nehéz lélegzés; émelygés; szédülés; ájulás. Noha az utóbbi hármat én nem tapasztaltam, de a folyamatos szorongást, a pánikot, a félelmet, a nehézkes légzést és a gyors szívverést mindenképp felírnám azon tünetek listájára, amiket legalább egyszer tapasztaltam a vízben.




Ez is egy olyan terület, ahol csak találgat az orvostudomány, mivel nem mindig egyértelmű, hogy a betegekben miért alakul ki a fóbia. A leggyakoribb eset az, amikor a páciens rossz élményt kapcsol a vízhez, például vízi balesetek vagy fulladás állhat a fóbia hátterében. Volt egy kolléganőm, akinek volt egy ilyenfajta balesete és ő mindaddig jól van a vízben, amíg a feje nem kerül víz alá, viszont ha víz alá kerül, nála is előjönnek a víziszony tünetei. Nekem azonban sosem volt negatív élményem és a családom sem tájékoztatott arról, hogy kiskoromban fulladás közeli állapotban lettem volna.

A másik ok lehet a genetika is, ami az én esetemben sokat megmagyarázna, mivel anyum is víziszonyos, sőt a családom női tagja is valamilyen szinten tartottak a víztől. Emlékszem, réges-régen egy gyerekmagazin (Tappancs?) elindított egy fóbiákkal foglalkozó sorozatot és az egyik számban a víziszonyról is írtak. Beleégett a memóriámba az a mondat, hogy a víziszony örökölhető, főképp az édesanyáktól. Hopp! Akkor meg is van a válasz a kérdésre, hogy mitől is van víziszonyom? Előfordulhat.

A harmadik ok - a Health Line szerint - az agyi funkciók megváltozása lehet. Láthatjuk, hogy az okokat mindenképp fejben kell keresnünk, hiszen a fóbiák onnan erednek.

Azonban az okok közé sorolnak egy olyat is, ami nem a tudomány szemszögéből közelíti meg a fóbiákat, hanem a spiritualizmuséból. Azok, akik hisznek a lélekvándorlásban, azt állítják, hogy a félelem forrását előző életünkben kell keresnünk. Előfordulhat, hogy az előző életünkben ért trauma a jelenlegi életünkre is hatással van egy fóbia formájában. E gondolat szerint az én víziszonyom abból is adódhat, hogy esetleg előző életemben vízbe fulladtam. Mindenképp érdekes gondolat, főképp azért, mert mindig is foglalkoztatott az előző életek gondolata és nem zárnám ki ennek a lehetőségét sem.



Ahogy már említettem, sosem tudtam, hogy miért vagyok olyan, amilyen. Én tényleg az a típus vagyok, aki mindig megcsinálja, amit kell, még akkor is, amikor nem akarja. Felemás korlát előtt mindig volt egy kis hisztéria, de odamentem, tanár úr segített, pörögtem egyet, kettőt és kész is voltam. Túléltem. Na de ha az úszásról volt szó... Az egy teljesen más történet.

Nem igazán emlékszem, milyen volt a kapcsolatom a vízzel iskolás korom előtt. Úszni nem tudtam, óvodában nem jártam úszásórára és csak arra emlékszem, hogy a strandon úszógumikkal felszerelkezve libegek a vízen, miközben a családtagjaim segítenek, vigyáznak rám. Akkoriban talán nem volt bennem akkora félelem, hiszen az úszógumi fenntartott a vízen és a szüleim és a nővéreim ott voltak körülöttem. De aztán bekerültem az iskolába, ahol aztán harmadik vagy negyedik osztály környékén megkezdődött az úszásoktatás. Tisztán emlékszem, milyen volt az uszoda, ahol az órákat tartották, milyen hideg volt, milyen klórszagú volt minden. Emlékszem, hogy apum bejött segíteni megszárítani a derékig érő, göndör hajamat. Emlékszem, hogy milyen érzés volt a családom nélkül, több tucat gyerekkel körülvéve az úszódeszkába kapaszkodni. Akkoriban erősödött fel bennem a víziszony. Noha minden évben volt pár hét, amikor testnevelésóra keretein belül úszni mentünk, nem sikerült megtanulnom úszni. Sajnos én a nehezebb esetek közé tartoztam (vagyis inkább én voltam mindig az egyedüli nehéz eset...), így a tanárok békén hagytak és csak alapdolgokat kértek tőlem. Teljesen megértem őket, hiszen egyszerre harminc gyerekre kellett odafigyelniük, harminc gyereket kellett tanítaniuk, így nem jutott idő az olyanok pátyolgatására, mint én.

Minél idősebb lettem, annál erősebben tört rám a szorongás minden egyes alkalommal, amikor bejelentették, hogy mikor lesznek az úszásórák. Már az órákat megelőző hetekben is folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi lesz majd, hogyan úszhatnám meg őket (ha-ha). Gimiben már elég egyszerűen megoldottam, mivel anyummal mindig irattattam felmentést és így nem mentem be úszásra, helyette a konditeremben dolgoztam le a kimaradt órákat.
Emlékszem, egyszer egy felsős srác azzal poénkodott a kondiban, hogyha félek a víztől, akkor fürdeni sem szoktam? Igen, nagyon vicces volt... de ez is bebizonyította, hogy az emberek mennyire nem értik a fóbiákat. Amúgy imádom magamat áztatni a fürdőkádban és imádok a zuhany alatt órákat állni, ezekkel nekem nincs problémám. Akkor van baj, ha nagy kiterjedésű vízbe kell bemennem, mint egy medence, egy tó vagy folyó. A bokáig érő víz olyan, mintha a kádban ácsorognék, attól nincs semmi bajom. A térdig érő vízbe is még bátran bemegyek, hiszen az sem okoz semmi bajt. De ha a víz már a csípőmig ér vagy netalán afölé, akkor a víz magasságától függően kezdenek előjönni a víziszony tünetei. Előjön a folyamatos szorongás, esetleg az egyenetlen légzés, a szívdobogás. Életemben egyszer kaptam pánikrohamot és azt egy nagyon kedves testnevelő tanáromnak köszönhettem.

A történtekhez vissza kell utaznunk az időben, egészen tizedik osztályig. Akkoriban a városi strand uszodáját használtuk úszáskor, főképp a fedett medencéket. Azonban egy nap karbantartás miatt azokat lezárták, így csak a kinti medencéket tudtuk használni. Emlékszem, hogy nem volt jó idő, szürke felhők borították az eget, nagyon lehangoló volt. De amikor megtudtam, hogy kint csak egy medence működik és az pedig a mélyvízű medence volt, az csak a hab volt a tortán. Éreztem, ahogy átveszi a testem felett az uralmat a szorongás és természetesen odamentem a tanárnőhöz, hogy ugye van másik medence is, hogy nekem valamelyik másikba kell mennem? Mondta, hogy nem és menjek be. Az volt az a pillanat, amikor kezdtem összeomlani és mondtam neki, hogy nem megyek be. Ekkor elkezdődött egy vita köztünk, hogy mi az, hogy én ellentmondok az ő utasításának. Rajtam pedig egyre jobban eluralkodott a félelem, a szorongás és végül könnyekben törtem ki. Természetesen ennek az egész osztály szemtanúja volt, mindenki csendben figyelt, én pedig a rettegés mellett szégyent éreztem. A tanárnő a "majd megyünk az igazgatóhoz" fenyegetéssel beküldött az öltözőbe átöltözni, én pedig az óra végéig a padon ücsörögtem az egyik felmentett lány társaságában (amúgy sosem vitt be az igazgatóhoz, habár kíváncsi lettem volna, hogy erre a történetre mit reagált volna az igazgató). Emlékszem, hogy az utolsó két óránk volt a dupla tesi, így óra után rögtön a nagyszüleimhez indultam el, mivel közel laktak a strandhoz és tudtam, hogy anyum is ott van náluk. Amikor odaértem, akkor természetesen elmeséltem mindent és próbáltam megnyugodni. A történtek után a tanárnőnek volt egy vitája a szüleimmel is, akik meglepő módon a gyereküket védték egy olyan tanárral szemben, aki nemhogy nem volt tisztában a víziszonnyal és hogy az mennyire komoly lehet az, de a kisujját se mozdította meg annak érdekében, hogy esetleg segítsen nekem a vízben boldogulni. Nem emlékszem, hogy az úszás alatt egyszer bejött volna közénk és esetleg segített volna azoknak, akik rászorultak volna. Ebből az esetből is látható, hogy egy fóbiás embernek szakértőre van szüksége és nem egy mezei tanárra, aki a legújabb Adidas melegítőjében parancsolgat a medence szélén... Ez az élmény nagyban meghatározta az úszással közös jövőmet, mivel még jobban megerősítette a víziszonyos énemet, hogy nagy ívben elkerüljem a vizet.

DE szeretnék egy pozitív élményt is megemlíteni. A következő évben már új testnevelő tanárunk volt, azonban én az előbb említett esemény után amikor csak tudtam, ellógtam az úszásórát. Az utolsó alkalom előtt odajött hozzám tanár úr és mondta, hogy be kéne mennem az órára, mert muszáj értékelnie engem és nem szeretne megbuktatni. Így még egy utolsó alkalommal szembenéztem a medencével és a félelmemmel. De ez alkalommal nem voltam egyedül, mert a tanár úr bejött hozzám és segített. Noha nagyon féltem és nem tágítottam a közeléből, elérte nálam azt, hogy a mellig érő vízben, mindenféle segítség nélkül megcsináljam a vízen való siklást, amit azelőtt sosem tettem meg ilyen mély vízben. Hihetetlen büszke voltam magamra! Persze ez annak volt köszönhető, hogy ott volt mellettem, csak rám figyelt, így kevésbé féltem attól, hogy esetleg vízbe fulladnék. Úgyhogy innen, a távolból is köszönetet szeretnék mondani ezért neki!

Az évek során rengeteg vízzel és úszással kapcsolatos álmom volt, amikben próbáltam leküzdeni a víztől való félelmemet. Érdekes, hogy álmomban is ugyanúgy jelen van a víz által kiváltott szorongás, ugyanúgy kellemetlenül érzem magam, próbálok mindig a medence szélén maradni. De álmomban mégis próbálkozok, mert meg akarok szabadulni a félelemtől és meg akarok tanulni úszni.




Aki úgy érzi, hogy egymaga nem tudja legyőzni a fóbiáját, az mindenképp forduljon egy szakemberhez, aki diagnosztizálja nála az adott fóbiát és esetleg más mentális problémák lehetőségét is kivizsgálja, mint például az obszesszív-kompulzív zavart, PTSD-t vagy a pánikzavart (panic disorder) lehetőségét.
Ahogy már említettem, egy mentális rendellenesség beszélünk és nem egyszerű hisztériáról. Itt nem segít, ha valaki azt mondogatja neked, hogy "az úszás jó dolog", "a víztől nem kell félni" és sorolhatnám a hasonló banális megjegyzéseket, amik egy víziszonyost nem fognak meghatni, még akkor sem, hogyha valaki tényleg jóindulatból mondja ezeket. Tisztában vagyunk ezekkel az állításokkal, de ez a probléma sokkal mélyebben gyökerezik, így ezek a mondatok egyáltalán nem segítenek. Sajnos azok, akik nem tapasztaltak meg egy fóbiát sem, azok sosem fogják teljesen megérteni a problémánkat. Jobb esetben támogatni tudnak a leküzdésében, rosszabb esetben egy nyavalygó hisztérikának neveznek, de ezeket a rosszindulatú megjegyzéseket el kell engedni a fülünk mellett.

Hogyha a diagnózis megtörténik és megerősíti a szakértő, hogy "igen, fóbiás vagy", akkor elkezdődhet a terápia. Én sosem jutottam el idáig, úgyhogy erről személyes tapasztalatom nincsen, azonban az elolvasott cikkek alapján a következők kerülhetnek szóba.

A leggyakoribb módja a fóbiások kezelésének az ingerexpozíciós (exposure) terápia. Legegyszerűbben úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a páciensnek szembe kell néznie a félelmével. A terapeuta ismételten kiteszi a félelme tárgyának és közben megfigyeli a viselkedését, a reakcióit, lejegyzi a kiváltott érzéseket és gondolatokat. Ezek alapján próbál segíteni a szorongás leküzdésében.

A másik terápia  a kognitív viselkedésterápia (cognitive behavorial therapy), ahol fejben próbálja meg leküzdeni a félelme tárgyával kapcsolatos gondolatokat, így megtanulja, hogyan bírkózzon meg ezekkel a negatív asszociációkkal. A terápia későbbi szakaszában elkezdődhet akár az úszásoktatás is, ahol egy megfelelően képzett oktató segíthet abban, hogy magabiztos legyen a vízben és megtanulja az úszás alapjait.



Az, hogy a víziszony, noha Te magad nem tapasztaltad, valós jelenség. Az, hogy a víziszonynak különböző fokozatai vannak, van, aki könnyen legyőzi, van, akinek sohasem sikerül. Kérlek Titeket, hogyha találkoztok egy fóbiással, ne nevessétek ki, ne tegyetek rá megjegyzéseket, ne viccelődjetek a problémájával. Támogassátok őket, segítsetek nekik a nehéz pillanatokban. És kérlek Titeket, soha, de soha ne dobjatok be egy víziszonyost a vízbe!

Be kell vallanom, hogy az utolsó gimis úszásóra óta nem tettem be a lábam se medencébe, se a Balatonba. Két évvel ezelőtt vettem egy fürdőruhát, mert azelőtt nem volt, csak a régi úszódresszem, amit a gimiben használtam. Így huszonévesen, felnőtt fejjel se szeretek víz közelébe menni, átsétálni a Margit hídon még mindig félelemmel tölt el. De bízom benne, hogy egy nap rászánom magam és megküzdök a fóbiámmal!


Volt pár hasznos cikk a kis kutatómunkám folyamán, amiket fel szeretnék sorolni hivatkozásként:

Health Line: Aquaphobia: Symptoms, Treatment, Definition, Hydrophobia, and More
Psychology Today: Overcoming Fear: The Only Way Out is Through
Aquaphobia facts




Köszönöm, hogyha itt voltatok velem a bejegyzés végéig és elolvastátok a történetem. Remélem sikerült összeszednem sok hasznos információt és valamivel gazdagabban távoztok innen. Van köztetek esetleg fóbiás, netalán víziszonyos? Sikerült leküzdenetek a fóbiátokat vagy még mindig harcoltok ellene? Hogyha meg szeretnétek osztani élményeiteket, véleményeteket, akkor ne habozzatok és írjátok meg kommentként. És egyet ne felejtsetek el: nem vagytok egyedül! A legközelebbi találkozónkig kellemes pihenést és sikerekben gazdag hetet kívánok nektek!